Szeretem a logikát. Segített a felvételimnél, segített a munkahelyemen, és dacára annak, hogy a matematika szót a mai napig félelemmel és mély tisztelettel ejtem ki, neki köszönhetően sikeresen elboldogultam a programozással is. Persze leginkább azt szeretem benne, hogy létezik: nincs szükség lila ködökre, csak sétáltok kéz a kézben, és az út biztosan a megoldáshoz vezet majd.
Hányszor tettem már magamnak fel a kérdést: mi is a logikus lépés ebben vagy abban a helyzetben? És ezután végigvettem a lehetőségeket, és választottam, úgy, ahogy a legjobbnak éreztem. Számításba véve egyéni preferenciáimat. Hiszen a logika szemében én magam is csak egy faktor vagyok. Egy olyan tényező, amit be kell számítani az adott probléma megoldása során. Így tehát közösen választunk, de az igazi döntés terhe nélkül.
De segít-e vajon a logika a boldogság elérésében? Az érzelmi kérdésekben? Aki fetisizálja a logikát, nyilván megpróbálja társas kapcsolataira is érvényesíteni azt. Szerelmeire is akár. Azonban itt súlyos ellentmondásba ütközünk. A logika ugyanis merőben racionális felépítésű képződmény. A lényege, hogy ne legyen benne érzelem. Az igazi szerelem viszont felülírja a logika parancsait. Ám mégis: a szürke racionalitás ott marad ilyenkor is velünk, hiszen a legmegfelelőbb helyzet elérése alapvető motivációnk. Erős, mint az életösztön, és véglegesen – egészséges tudatban – felülírhatatlan.
Ezért logikus énünk a szerelem felbukkanásakor csupán elbújik, ha ez feltétlenül szükséges: illedelmesen átül egy másik asztalhoz, és miközben kulturáltan étkezik, azért félszemmel figyel. Tudja, hogy el fog jönni az ő ideje.
Ez nem jelenti azt, hogy a szerelem, ami minden érzelem közül a legértelmezhetetlenebb, ne tarthatna ki akár egy teljes életen át. És az is bizonyos, hogy nagyon sokan, hiába tudják a helyes választ, amit logikus énjük súg nekik folyamatosan, egyszerűen ignorálják azt. Azt persze nehéz eldönteni, hogy a logika hatóereje a szerelem intenzitásától, vagy az egyén racionalitásra való hajlamától függ-e inkább.
Talán furcsa lehet a szerelem intenzitásáról beszélni, hiszen az vagy létezik, vagy nem, mondhatnánk. Azonban az élet sosem laboratóriumi körülmények között talál minket, ráadásul az érzelmek kifejezésre juttatása teljes mértékben egyénfüggő. Emitt lángol, amott parázslik. Melyik ad tovább meleget? – tehetnénk fel tréfásan a kérdést.
Az azonban bizonyos, hogy a logikus gondolkodás érzelmi kapcsolatainknak is szerves része. A döntő, hogy az ember milyen változókat visz be az egyenletbe: egy szerelem kialakulásakor maga a heves érzelem is egy ilyen változóvá válik, és természetesen az a személy, aki ezen érzelemnek a záloga. A logikus gondolkodás tehát nem íródik felül itt sem, csupán új számítási feladatot kap. És ezt a feladatot úgy kell megoldania, hogy „gazdája” számára a szerelmi helyzet fenntartása mellett a legelőnyösebb körülményeket továbbra is fenntartsa.
A végső döntéshozó persze így is maga az egyén, aki a logika által kihozott végeredményt felülbírhatja. Tesszük ezt egyébként sokan, nemegyszer egészen szomorú végeredményt produkálva.
Sajnálatos eset, amikor a logika által kihozott helyes eredményt is helytelennek látjuk már. Ez valamiféle személyiség-torzulásra enged következtetni, ami akár lehet egészen súlyos eset is, és amely feltehetőleg szakszerű segítségnyújtást is igényel. Normális esetben azonban a logika egy programhoz hasonlóan képes segítséget nyújtani mindenben. Az viszont nagyon árulkodó személyiségünkről, hogy milyen változók szerepelnek egyenletünkben. Mennyire magas helyértékű szám a saját érdekünk, a másik érdeke, a családunk, a környezet, a barátaink, a javaink megmaradása, vagy új javak megszerzése. Ezt a matematikához meglepően hasonlatos feladatot azonban már nem az iskolapadban, napi egy órában, hanem a valós életben oldjuk meg újra és újra.
A boldogság felé vezető úton tehát a logikus lépések kétségtelenül segítségünkre lehetnek. De mivel a jövőbe viszonylag kevesen látunk, így ezek pusztán törekvések, amelyeknek eredményét semmi sem garantálja. Egy egészséges személyiség hallgat a logika szavára, de ez önmagában kevés. Személyiségünknek szüksége lesz számos más erőforrásra is, hogy a kevésbé szerencsés időszakokban „túléljen”. Családra, barátokra, és persze társra. Lehetőleg mindegyikre. És csak remélni tudjunk, hogy ezek között sosem csak a logika dönt.
