Szent László napján eszembe jutnak László nevű rokonaim: nagyapám, Jámbor László, sőt, édesapám gyerekkori barátja, Heltay László is.
Mindketten másképpen, de elégedettek, derűsek, talán mondhatom, hogy boldogok voltak életük kilenc évtizedében. Vajon hogyan lehetett így? Hiszen háborúk, nélkülözés korában éltek.
Egy közös vonást vélek felfedezni bennük: ez a szigorú önfegyelem. Nagyapám pilótaként, Heltay László karmesterként gyakorolta ezt.
Élete utolsó éveiben sokat találkoztam Heltay Lászlóval, hiszen hazaköltözött Magyarországra. Összekötött minket nem csak a zene, hanem jóval inkább a kutyák végtelen csodálata, lényük, megjelenésük, ránk néző tekintetük szeretete.
Egy héttel halála előtt – tavaly decemberben – még beszöktem hozzá a kórházba. Csak le akartam tenni egy kutya fényképét az ágya mellé, de ő felismert, megszólított és láthattam arcán az örömöt! Temetése – kérése szerint – csendben zajlott. Most, László napján gondoljunk rá elismeréssel! Járt, sőt élt több országban, Új Zealand-tól Barcelonáig, egyszerű, tiszta, hűvös realitással szemlélve a világot. Utolsó éveiben egyedül élt, pontosabban az öreg, katalán Buffíy kutyával, majd annak halála után a tőlem kapott Charley kutyával. Soha egy szóval nem panaszkodott, pedig már súlyos beteg volt. Viszont írt egy könyvet az életéről (Elmer István segítségével) „Kutyák és karmesterek” címmel.
Szabad esetleg azt a bátor következtetést levonnom, hogy a zene, a kutyák és az önfegyelem boldogságot teremt?