Egy florista följegyzéseiből

A virágok a Kárpát-medencében mintha sok-sok évezrede megelőzték volna Ady Endre költészetét, hiszen az egyik Verecke híres útján jött a sztyeppékről, a másik pedig Dévény felől, hogy jelezze a tavaszt; így hozott hírt az Alpesekből a Hunyor. Nyugati Gyopár és keleti Kökörcsin egyaránt nyílik nálunk.(Utóbbi nevében a kék szín és egy kicsinyítő képző szerepel, Kékecskének, Kékikének is szólíthatnánk a nyersfordítás nyomán.)

E virágok olyannyira honosak, hogy már Flóra istennőnek is kedve tellett bennük Pannóniában, majd keresztény emberöltők gyönyörködtek a mezők Liliomaiban. Ékes virágszál… – hallatszott ki a templomokból, s meglehet, Buda várhegyén Zsigmond király fordult Hebron egy-egy Rózsája után.

Cselédlányok vigasztalására libbent az Árvalányhaj, Diákok tépték az Orgona-ágakat, hogy maturandus társaikat illőn feldíszített iskolafalak közül búcsúztathassák júniusonként. Kisfaludy Sándor legkedvesebb virágja egy másik bokron hajtott: az Aranyesőt szerette Himfy a legjobban. Csokonai Lilla Nárciszait imádta, meg a gyönyörű kis Tulipántokat, de  Háfiz Rózsáiért is rajongott.

Petőfi azért imádkozott, hogy Isten kertjében nehogy gyom legyen.  Ady egy Szegfűvel is beszélgetni tudott. Tamási Áron minden esztendőben kitűzte az első Gyöngyvirágot a zakójára. A magányosan hazatérő Attilának tapsikoltak a Jázminok.

Radnóti Miklós Éjszaka című verse az alvók között emleget a kert Rózsáját, amiben rózsabogár alszik:

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban, az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár…

 A kép csupán első látásra idilli és nyugodt, valójában Radnóti virágja Blake beteg Rózsájának a sorsosa.

Wiliam Blake: The Sick Rose

Gyilkosod ringatod,
ó, lázbeteg rózsa,
viharban egy éjjel
tört rád, és azóta
kéjjel megágyazott
kármin szirmaidban:
s titkos szerelmével
hervaszt is holtiglan.

Kányádi Sándort fekete pohárban egyre több Sárga kankalin figyelmezteti, hogy sokasodnak a halottjai. Nagy László Virágéneke szirom-sörényes égi oroszlánt szólít meg. Csanádi Imre s a tanítvány Kerék Imre egyaránt úgy tekint a virágokra, mint olyan társakra a létezésben, kik az ember által kibocsátott szennyeken és romokon is megkapaszkodnak, s a fény felé igyekezve jóváteszik, amit illattal, színnel és szépséggel csak lehet. Mindkét vers végkicsengése erről szól:

Komor képek az elmét kikezdték, –
ti voltatok egyetlen kedvesség,
kis virágok, satnyán is mosolygók,
emberhitet hirdető heroldok,

korcs nárciszok, koldus százszorszépek,
virágai csúfságnak, pörnyének,
de virág mind, s mind a fény felé tör,
minden ellen, maga-erejéből…

(Csanádi Imre: Virágok példája)

hogy bírhassam ép ésszel elviselni
e betonszürke, vastraverz-szerkezetű,
rideg világ folyókat, rétet, erdőt,
testet és lelket mérgező,
romlasztó mocsok-hordalékát;
borulj fölém Boldogasszony-palástja,
s hogy mégis van remény,
ti biztassatok,
ti, szenny fölé növő-magasodó
diadalmas violák, margaréták!

(Kerék Imre: Világló kedveseink)

1956 után Ferenczy Béni szélütötten is ragaszkodott a virágok festéséhez. Hogy még tehesse, engedelmesebbnek maradt bal kezével tanulta meg fogni az ecsetet.

Jékely Zoltán egy szál Írisz előtt mutatta be hódolatát, Édesanyjára emlékezve.

Csoóri Sándor a Gilcetüskét fogadta volna címerébe. Szécsi Margit a virágok közül a Mák ruháját s alakját öltötte magára: Voltam Isten mákja / daróc-palástban…

Illyés Gyula utolsó verseskönyvében (a Közügyben) leír egy mezei sétát, ujjaival összeismerteti a Lent és a Baltacimot, aztán Istenhozzádot mond nékik.

És még egyszer, hadd, a Rózsáról. Pilinszky János dosztojevszkiji hőse, Sztavrogin mondja elköszönőben:

…Mielőtt bármit elkövetnek, 
gondoljanak a rózsakertre, 
vagy még inkább egyetlen rózsatőre, 
egyetlen egy rózsára, uraim.

2020-ban – mint eddig is – ugyanúgy virágba borultak a Hársak, s ha illatárjuk szólamába belép futtában a kerítésről a Lonc, olyan mézes ízharmóniákat érzékelhetünk, amely elzsongító, időtlen, aranykori méhzümmögéssel sodródik a vesztett éden felől  jelenünkig. Ilyenkor Rónay György Kislány virággal című gyűszűnyi versére gondolok:

Minden volt már és minden változat.
Megtörtént minden lehetőség
és minden lehetetlen.

Csak a te mosolyod új,
s a virágcsokor a kezedben.

Mégis érdemes élni.

Németh István Péter