Az ember mindig ürügyet keres… Evésre, alvásra, eltávozásra. Mintha nem lenne rá elég okunk – éhség, álmosság – vagy ami egyéb dolgainkat illeti, kíváncsiság, érdeklődés a környezet, a külvilág jelenségei iránt.
Egy állatorvostól hallottam, az állat állapotának megítélésekor szempont lehet, vajon az „illető” mutat-e érdeklődést a környezete iránt, vagy csak bambán néz és történik vele az „élet” (amíg még történik). Már csak elszenvedője maradék életműködéseinek.
Nos, az érdeklődésemmel semmi baj, ami arra utalhat, hogy még javában élek, idegrendszerem központjában sürögnek a sejtek, adják-veszik a jeleket, időnként letörlik homlokukat és sírva könyörögnek, maradjak még nyugton egy percig.
Ekkora bevezető után megértitek, miért kerestem ürügyet arra, hogy egyes Duna menti települések fás élőhelyein mégiscsak megnyugodjak és egy haldokló kaméleon aktivitásának hiányával jól összemérhetően bámuljam a vizet.
Horgásznak is álcázhatnám magamat, de annak nagy az eszközigénye. Jobb egyszerűen azt állítani, hogy a helyi fülemülék (Luscinia luscinia)) énekét zsűrizem, és egykori zenekritikusként keresem a győztest, akit majd együtt ünnepelünk.
Az ötletet persze egy fülemüle adta. Április közepe volt, a verőcei dombokon jártam, ki tudja miért. Ekkor szólalt meg a dalnok. Idén először! Hhüüü…hüüü…hüüü – mondta előbb halkan, kis tenuto-val nyújtva meg minden hangot, majd belekezdett a főtémába. Megálltam. Egy kőrisfa alatt álltam, csak néhány bogár táncolt körülöttem, de sehogy sem sikerült meglátnom a hang „hordozóját”. Azóta többször visszamentem a verőcei utcába, lehúzott ablakkal, némán várakozni az autómban és pár perc múltán valóban el is kezdődött a koncert, sőt, meg is mutatták magukat a szürkésbarna, szemre nem túl jelentős madarak. Nem is nézni kell őket. Hanem hallgatni. Milyen sejtelmes ez a magyar nyelv! Hallgatni valamit, és hallgatni, azaz nem szólni egy szót sem.
Üldögéltem zebegényi, kisoroszi, horányi, dunakeszi, gödi és leányfalusi ligetekben, sőt a déli Dunát sem hagytam magára, felkerestem szigetszentmártoni és áporkai partokat.
- Te mit csinálsz mostanában? – kérdezte egy ismerősöm, aki szünet nélkül hasznossá kívánta tenni magát.
Beszélhettem volna neki beteg és egészségük okán vidám állatok napi ellátásáról, könyvírásról, de ehelyett csak annyit válaszoltam:
- Különböző Duna-partokat látogatok! Ez a fő feladatom!
Igen komoly felméréseket készítek. Értékelem az adatokat és levonom a konklúziót. Megtekintem a vadméhek váci odúját egy platánfában, megszámolom, hány percenként fordul a fakopáncs, hogy éhes és hangos fiókájának elégtételt adjon. Esetenként összehasonlító elemzést végzek, dunai és egyéb vizes élőhelyek fajdiverzitását illetően. A Banki tó színpadának erdejében felmértem, milyen közel merészkedik járművemhez egy bátor (vagy óvatlan) mókus, majd mely fák tetején közlekedik ide s tova.
Mivel a Világháló korában élünk és nappalinkban „három dében” láthatjuk-hallhatjuk távoli tájak történeteit, íziben összeállítottam egy „Illat-terápia” túrát. Már csak a megfelelő informatikust keresem!
A túra egy sárga repcemezőben kezdődik. Onnan a faluba érve orgonát, almavirágot szaglászunk, szippantunk egyet a turbolya ánizsillatából, majd két hét múlva végigmegyünk az akácfasoron, beleütjük orrunkat a bodzavirág közepébe, és észleljük, hogy a csipkebokornak is rózsaillata van, a kivadult pünkösdi rózsáról nem is beszélve. Továbbmegyünk Fagyalbokrok, Tűztövisek árnyékában, végül kiérünk egy méhektől zsongó Ezüstfa alá. A Levendula és a Hárs későbbre marad. Mindezt egy nagy tányér, forró eperrel zárjuk, tejfölös túróba ágyazva. Persze, csak a számítógép előtt.
De hogy visszatérjek főszereplőinkhez, az olasz életérzés repülő és éneklő bajnokaihoz, a versenyszabályok lehetővé tették, hogy Sárgarigók (akik nem rigók) Fekete rigók, néhány Kakukk, Erdei pinty és Csicsőrke is meghallgattassék.
A Búbos banka és a Jégmadár más kategóriában indult, ők a ritmus szekció, látványterv és effektus nevű csoportban upogtak, szipegtek, a Gyurgyalaggal együtt.
Nem vagyok biológus, de a zene és zoológia szálai valahogy összegubancolódtak az életemben. Ezért lepett meg az a váci, ártéri Kakukk, aki a megszokott kisterc helyett zamatos alt hangon egy nagy szekundot ismételgetett becsülendő ragaszkodással. (Vagy nem is Kakukk volt?)
A tövisszúró gébicset nem hallottam, de különdíjat kapott, amiért olyan kitartóan álldogált egy kerítés rúd tetején, hogy tüzetesen meg tudtam bámulni.
No, de mi történt Gödön? A horgásztó egy emelettel a folyó fölött magasodott. Hátha beleömlik… csodáltam a dupla csillanásokat. Nyárfák pehely-tánca, puha fehér zokni a földön. Borostyánban, pirosló gólyaorrban lépek. Minden olyan tökéletes és tiszta. Minden olyan ártatlan és ragyogva születő. Csak én vagyok az, aki aggódik, aki vétkes, aki töpreng. Tessék, itt van ez a színes, szőrös kis hernyó. Kúszik, amerre kell. Elégedett, jól működő világ része. És ekkor hirtelen hálát éreztem…
– Köszönöm, hogy én is itt lehetek, én is élek, nem csak ez a kis hernyó! – szaladt ki szívemen. Papírt keresek, gyűrött papírt, a zsebemben. Már megint félek, most attól, hogy elvesznek a gondolatok. Hogy elfelejtem, amit egy pillanat varázsa adott és termett. Pedig a gondolatokat sem kell „elmenteni”, lejegyezni, megőrizni a jövendőnek. Nem is lehet. Megtermett, mint a gyümölcs és lehullik, földdé válik. Nem kell szorongatni szegény gondolatot, szabadjára kell engedni, mint kezünkben kikelt madarat. Menjen, saját útjára! Megtettük már közös szolgálatunkat.
A Leiningen utca végében terebélyes fává nőtt a Galagonya. Kicsit odébb, valaki kitett egy kerti széket. Évek óta ülök benne. Nézem a vizet. (Néha hazamegyek közben.)
Nem gondoljátok? Úgy vélhető, az életünk hosszú és szövevényes kalandok sora, maga a nagy kaland, ami majd egyszer sajnos véget ér. Ez a látszat. Valójában, amit látunk, amit egy pillanatra megtapasztalunk, az csak az „előzetes”, pár perces bemutató a nagy film előtt. Hiszen az élet valósága megérthetetlen és kezelhetetlen tünemény. Nem nekünk való még, csak egy percre kapjuk… Csak azért vetítik, hogy felkapjuk a fejünket és kíváncsivá váljunk, hogy létezhet ilyen?
„Az élet egy tünet” – mondta a tőle megszokott derűs iróniával kilencven éves apám. „És el is múlik”. Igen, az élet csak tünete egy felfoghatatlan Jelenségnek. Ha kedvünk kerekedett hozzá, ha érdekel minket, akkor kaphatunk jegyet az előadásra! Ott majd minden kiderül, amin eddig fejünket csóváltuk, vállunkat vonogattuk. Kristálytisztán ott áll a Valóság, megoldódik a rejtély.
- Csiha-csiha-csiha – mondta valaki fölöttem.
- Te vagy az?
Igen. Ő lesz a győztes. Úgy éreztem, lassan itt az ideje eredményt hirdetni. Jön a hőség, elhallgatnak a fülemülék. Átveszik helyüket a nagyzenekarban az énekes kabócák. A kiemelt első díjat ennek a gödi fülemülének ítéltem, lágy hangszínei, dallamtípusainak változatossága miatt. Kiváló tanítómesterei lehettek neki. Megosztott első díjat kapott a verőcei, a kisoroszi és a gödi fülemüle. Tekintettel arra, hogy ők indultak a versenyen.
Talán jövőre én is elindulok…
Köszönöm Ildim,én is így gondolom,így érzem.Csodás az Élet és Csodás a természet,minden pillanata,csak itt kell lennünk ebben a MOST-ban,mert különben könnyen lemaradunk róla!