Sok jó válasz lehet. Amíg el nem jön a Karácsony és meg nem gyújtjuk a negyedik gyertyát is. Vagy amíg nem lesz oltóanyag.
Talán inkább az a kérdés, mire várunk? Várni sok mindenre lehet és szoktunk is várni. A buszra. Egy álmosító előadás végére. Az ebédre, hogy jöjjön már. Különösen irritáló a várakozás, amikor a dugóban állok mérges gázokat pöfögve és sem nem szép, sem nem hasznos, amit csinálok.
Mitől lesz mégis értelme a várakozásnak? Mitől lesz szép? Mitől telik meg tartalommal maga a várakozás, mielőtt még célja, tárgya elérkezne?
Volt, aki Godot-ra várt. Maradtak még egy kicsit. Van, aki gyermeke születésére vár. Azt mondjuk: várandós.
Rá kell jönnünk, valójában folyamatosan várakozunk. Várjuk, hogy megérkezzünk, vagy, hogy elinduljunk. Hiszen az Idő sínjein utazunk. „Úton lenni jó” – írtam, amikor hosszú órákat töltöttem látszólag értelmetlen várakozásban az óceán felett repülve. Jó, mert nincs más dolgunk, mint várni a megérkezést. Szívünkben készülünk a találkozásra, mint Saint-Exupery rókája… Felkészülünk, összpontosítunk. Kihegyezett figyelmünkkel őrizzük a várakozást. És ugyanakkor kívül, felette vagyunk a kicsinyes teendőknek, nem cibálja nadrágom szárát a nyüzsgés. Kupéban, kajütben, volán mögött, felhők fölött elégedett mosollyal bámulunk bele a felfüggesztett időbe. Amikor állunk, mi vesztegelünk, az idő pedig szalad. Otthagy minket. Amikor úton vagyunk (és úton vagyunk!), mi haladunk, az idő pedig – megáll.
Nos, az igazi várakozás ilyen! Időnek öltözöm, kinézek hajó-fejem ablakán…
Ne viccelj! Otthon ülsz és reméled, hogy egyszer újra kiözönlik az élet az utcára, átöleljük egymást nevetve, együtt hallgatjuk a zenét, együtt táncolunk, együtt sütjük a vacsorát, elmúlik a szagtalan félelem!
„Mauna” lett a világban. Csend és visszavont gondolatok. Megtorpant kezek. Félbehagyott mondatok. Várunk, várunk, mint egy türelmes állat. Sérült vad, elhagyott jószág. Nem tiltakozik. Várja, hogy véget érjen a nyomorúság: éhség, hideg, magány, fájdalom. Kiszolgáltatva az Ismeretlennek.
Várunk, ahogy a kutya várja gazdája hazatértét. Várunk, ahogy a kotlós vár az élet első mozdulatára tollai alatt. Várunk, ahogy bagoly ül az ágon éjjel. Várunk türelemmel, ígéret nélkül. A kavics is kivárja, amíg homokká őrli az idő. Az ember is kivárja, amíg testetlenné válik. Lemorzsolja magáról az anyag piszkait. Az Úr is vár minket. „Merre kószáltál?” – kérdezi majd szeretettel.
Advent. Arra várunk – a kételkedés titkos örömével – hogy jöjjön a Feloldozás. Hogy megszülessen a Megváltó. Arra várunk, hogy érettek legyünk az elmúlásra. Arra várunk, hogy újra lelökje magáról a telet az élet és virágba boruljon a lélegzetünk. Akkorát sóhajtok, hogy az ágról száz virágszirom repül az égbe!
Zamárdiban is egyedül szoktam üldögélni a parti lépcsőn és várni mosolygós csendben, hogy leszálljon az este. Színek lépegetnek a sötétség felé, mint billentyűk a zongorán. Mire várok? Hát arra, hogy forduljon a Föld! Figyelem, amint fordul!
- Akkor… mégiscsak utazunk?
Igen, mondta puha, misztikus mosollyal a száján. Érted? Ez a bolygó fordul, forog, csaknem akkora sebességgel, mintha repülőgépen utaznánk! Közben pedig egy pályát jár be a Nap körül. Vajon merre járunk éppen? Tessék mondani, hol vagyunk most? – cseng vissza egy idős hölgy hangja. Lepillantok. Frankfurt felett járunk, válaszolom neki. Érted? Látod? Suhanunk a Nap körül! Folynak a fények.
Itt is ez történik. Repülő szobámban ülök! Kihajolni veszélyes!
Várni tehát jó. Emlékek és illúzió utaztat, emel. A túlpart fényei. A távoli hegyek vonulata. Elérhetetlen jövendő, ami szerencsére mindig továbboson, mielőtt rálépnénk ronda cipőtalpunkkal. Magával hív, biztat, vonz, amíg csak „prána” sistereg ereinkben – vektor a végtelenbe – az élet örökölt, egyetlen ereje, hajtóműve.
Várni tehát jó. Mi több, a várakozás egyetlen igazi feladatunk a sebesen forgó, Föld nevű bolygón.