A csend Janus-arcú. Pihenést, megnyugvást, felszabadulást hoz, de egyben fenyegetést jelent. Valamennyien éltünk át olyan perceket, amikor a csend vészjósló, csontig hatoló, de legalábbis zavarba ejtő, és úgy tűnik, mintha végtelen soká tartana. Eme kétarcúságnak megfelelően hol mindennél jobban vágyjuk a csendet, hol nagyon is tartunk tőle. A skála egyik végpontján felkiáltunk: „megőrülök, ha nem lesz végre egy kis csend”! A skála másik végpontján viszont menekülünk a „síri csend”, az élettel összeegyeztethetetlen dermedt mozdulatlanság, vagy akár csak a fenyegető befelé fordulás elől. Vajon mennyi csend kell a boldogsághoz? Nos, lássuk csak…
Üdv a fehér bencések néma birodalmában!
Kis eszmefuttatásom apropóját egy rövid, de annál tartalmasabb kirándulás szolgáltatta. A majki Kamalduli Remeteség egy barokk ékszerdoboz, olyan látogatható időkapszula, amely visszarepít minket a XVIII. századba, a néma barátok korába. Az öltözetük miatt fehér bencéseknek is nevezett szerzetesek évente csupán két alkalommal három napot tölthettek beszélgetéssel, akkor is elöljárójuk engedélyével. Egyforma alapterületű, saját kis kápolnával és kerttel ellátott cellaházakban éltek, imádkoztak és dolgoztak, és csak ritkán találkoztak egymással. A kamalduliak a hitetlenek lelki üdvéért is imádkoztak, illetve azokért is, akik nem gyakorolták hitüket. Úgy vélték: a hallgatás és az elkülönülés az, ami közelebb visz Istenhez.
Érthető tehát, hogy miért e falak között hoztak létre egy egyedülálló, és bizonyos szempontból egészen megindító kiállítást a CSENDRŐL.
A kiállítás folyosóit járva Ottlik Géza szavai kísértenek bennünket: „minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság, s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele…”
Bár számomra – csacsogni szerető nőként – egészen rémisztő az önként vállalt, életreszóló némaság gondolata, abban biztos vagyok, hogy a lelki egészség szempontjából igenis szükséges a csend, a befelé fordulás.
Elvonulás napokra, sötétkamra percekre?
Több olyan ismerősöm is van (ráadásul általam nagyra becsült, bölcs emberek) akik évente legalább egyszer, de inkább többször részt vesznek úgynevezett elvonulásokon: egy hétre, tíz napra „kivonják magukat a forgalomból”, egy eldugott, természetközeli szálláson gyűlnek össze, ahol esznek, alszanak és legfőképpen hallgatnak. Beszámolójuk szerint időnként nagyon nehéz pillanatokat élnek át, míg elérik azt a meditatív állapotot, amikor is az agy – mivel számára szokatlan, ingerszegény környezetbe kerül – új összefüggések feltárásába, illetve szőnyeg alá söpört, rég elfeledni vélt emlékek feldolgozásába kezd. A szó vallásos vagy spirituális értelmében megvilágosodáshoz hasonló élményekhez, a személyiség nemesedéséhez vezet ebben az esetben a csend.
Lépjünk most távolabb a vallásos-spirituális paradigmáktól pár gondolat erejéig. A pszichológia, pszichiátria, neurológiai- és agykutatás is foglalkozik a csenddel, a maga módján és szókészletével. A csend, vagyis a zajingerek megszüntetése is része az ún. szenzoros deprivációnak. A kifejezés annyit tesz, hogy az alanyt megfosztják a környezeti ingerektől, így azok érzékelésétől is, ily módon befolyásolják az agy működését, módosult tudatállapotot hoznak létre.
Ha úgy döntünk, hogy deprivációs kamrába fekszünk, akkor egy olyan becsukható, sós vízzel töltött „kapszulában” helyezzük kényelembe magunkat, ahol csend van, sötét, és a speciális vízben a lebegés, súlytalanság élményét is átéljük. Hogy mire jó mindez? Felsorolni is nehéz! A környezeti ingerszegénység hatására (amelynek a csend is elengedhetetlen része!) a kutatások szerint csökken a stresszhormonok plazmaszintje, a feszültség, a fáradtság. Növekszik viszont béta-endorfin szint, javulnak az emlékezeti funkciók és a kreativitás, és még sorolhatnánk…
Egy szó, mint száz: ha nem tart túl hosszú ideig, a környezeti ingerhiány remek hatással van ránk.
Még ha nem is élünk át az elvonulásokhoz hasonló, napokig tartó radikálisan csendes epizódokat, vagy nem zárkózunk deprivációs kamrába – percekig, órákig tartó hallgatásra, zavartalanságra, nyugalomra akkor is mindenkinek szüksége van!
A csend elől menekülők önmaguk elől futnak!
Meggyőződésem, hogy akik minden másodpercüket kényszeresen beosztják, szándékosan és szükségtelenül olyan helyzetet teremtve, ami alkalmatlan a gondolkodásra, elmélyülésre, azok menekülnek saját maguk elől, a megoldatlan problémáik elől, a kezeletlen lelki sebeik megnyilvánulásai elől.
Nem érek rá csak úgy ücsörögni – győzködik magukat, amikor este félájultan ágyba zuhannak az újabb végigrohant nap után. Pedig az „ücsörgés” időszaka lenne az, amikor szembenéznek magukkal, vágyaikkal, félelmeikkel, feldolgozzák a múltat, tervezik a jövőt. Aki nem áll meg gondolkodni, nem választja időnként a csendet, mert az terhes, vagy kényelmetlen számára, soha nem fogja megismerni saját magát.
“Most tél van és csend és hó és halál” – írja Vörösmarty, és a XXI. században is érezzük szavai drámai erejét. A csendtől, egyedülléttől való félelem egészen riasztó méreteket ölthet. A pszichiátria ismeri az eremofóbia, vagyis az izoláltságtól való szélsőséges rettegés fogalmát. A legtöbb ember azonban nem ettől szenved, amikor nem képes önmagával kettesben maradni, csak egyszerűen fél ennek lelki következményeitől.
A csend jóval több, mint a zaj hiánya, és semmiképpen nem fogható fel büntetésnek.
A személyiség érésével párhuzamosan erősödik a csend iránti igény, és fordítva: aki megtanulja értékelni és „kihasználni” a csend, egyedüllét és hallgatás pillanatait, az szép lassan egyre nemesebb, érettebb, türelmesebb és elmélyült munkára képes személyiségre tesz szert.
A gyerekeket is csendre kell tanítani, ami nem egyenlő azzal, hogy „fogják be a csőrüket”.
Míg az óvodában jellemzően csak kiabálva tudnak érvényesülni, és mindenhonnan információs dömping és zaj árad feléjük, az őket körülvevő felnőttek felelőssége, hogy időnként megtörjék ezt az ördögi, ördögien zajos kört, és megteremtsék a gyerek számára is a megnyugvás pillanatait.
Önrandevú és párkapcsolat
Amíg csendben vagyunk, valójában ismerkedünk: méghozzá saját magunkkal.
Mintha egy olyan randevún vennénk részt, ahol a vacsoraasztal mind a két oldalán mi magunk ülünk. Az agyunk lehetőséget kap arra, hogy érveljen, ellenérveljen, preferenciákat alakítson ki.
Ha a randipartnerek sokat találkoznak, egyre jobban megismerhetik egymást, mélyül a kötődés, és van lehetőség a problémák végiggondolására, megoldására. Éppen így ismerhetjük, szerethetjük meg önmagunkat, ha hajlandóak vagyunk időt tölteni egy számunkra elég fontos személlyel: azzal, aki személyi igazolványunkból mered ránk. Ehhez pedig bizony csend, nyugalom kell.
De ha már randi, és párkapcsolat, ott sem kell messzire menni ahhoz, hogy a csend Janus-arcúságát megtapasztaljuk. A párkapcsolat minőségét lakmusz papírként jelezheti az, hogy vajon képesek-e a felek zavar nélkül hallgatni, amikor kettesben vannak, vagy esetleg folyamatos beszédre éreznek kényszert.
Igen gyakori, hogy – főként a gyerekek „kirepülését” követően – olyannyira fél a pár kettesben maradni, hogy szinte bármit megtesz ennek elkerüléséért: folyamatos vendégségeket szerveznek, társasutazásokon vesznek részt, a barátok, rokonok és felebarátok pedig egymásnak adják a kilincset. És mindezt miért? Nehogy beszélgetni kelljen, hiszen oly sok a sok tabutéma, az elkendőzött sérelem. És mindennek ellenkezője is igaz: ha egy pár képes az elégedett, „kíntalan” hallgatásra egymás társaságában, az bizalmas viszonyra, örömteli kapcsolódásra utal.
Szóval mennyi csend kell a boldogsághoz?
Sok, de egyénfüggő. A csend elmélyülés, a csend önismeret, a csend terápia.
A csend és a zaj egymást kiegészítik, akár a Yin és a Yang, a nappal és az éjszaka, sötétség és fény. A csend a zajhoz képest, a zaj a csendhez képest értelmezhető.
Az „aurea mediocritas”, vagyis „arany középszer” szókapcsolat Horatius talán legismertebb költeménye, a Licinius-óda kapcsán vált közismertté. Az egészséges egyensúlyra, a szélsőségektől, mértéktelenségtől való tartózkodásra hívja fel a figyelmet. Ne koplalj, de ne edd magad halálra. Ne költekezz esztelenül, de ne is kuporgass önsanyargatóan. A gondolatsort követve csendre és zajra egyaránt szükség van: a túl sok zaj beteggé tesz, a túl sok csend szintén árt (bár ez utóbbi akár nem is mindenkire egyformán igaz, gondoljunk a kamalduliakra…).
Szánjunk valamennyi időt minden egyes nap arra, hogy csendben legyünk, összeszedhessük gondolatainkat, és ismerkedhessünk magunkkal!
Hiszen – Oscar Wilde szavaival élve, mert alig múlhat blogposzt nélküle – önmagunkat szeretni egy élethosszig tartó románc kezdete…!
