… már amennyiben a jó sorsom engem kérdez, hogy hogyan szeretném bevégezni földi pályafutásom. A következő lehetőségek jutnak eszembe elsődlegesen: rám dől a könyvespolc a könyvtárban. Vagy a nyári szünet előtti utolsó délután véletlen rám zárják az ajtókat és éhen veszek odabenn. Tegyük fel, hogy nincs telefon, nincs feltöltött automata, meg semmi, csak a kötetek labirintusa. Valaki agyoncsap egy könyvvel – ez sanszos, hogy a forgatókönyv szerint Z., a párom – ugyanis néhanapján kellően felbosszantom az újabb és újabb kötet(ek) hazahurcibálásával. A könyvtárit se szívleli sokkal jobban, mint a megvettet, hiszen bár a bolti pénzbe kerül (nálam meg könyvben nem létezik drága), de a kölcsönzöttet 1-2-3 alkalommal általában hosszabbítom, akkor meg bizony ő cipeli a seggem, meg a tizenkilós zsákot a megyeibe. Na ja. A szenvedély, már csak ilyen.
De aggodalomra semmi ok, nem az elmúlásról fogok írni. Inkább a betűkhöz fűződő viharos érzelmekről és az általuk okozott eufóriáról mesélnék kicsit.
Ha a könyveket vesszük, echte Gombóc Artúr vagyok, csak nálam a csoki helyett az olvasnivaló áll mindenek felett. Lehet kerek, szögletes, vékony, vastag, képes, apróbetűs, egészen pontosan t-ö-k-m-i-n-d-e-gy. Ha van benne betű azért, ha nincs benne betű, akkor meg azért imádom. Betű nélküli könyv = notesz, tehát majd én teleírom, ojjé! Szóval jöhet az összes. Ízre mindegy, ritkán kóstolok (bár a kislánykori sütiszagú naplóm elég csábító volt), ellenben egy megvadult kopó elszántságával tudok szimatolni. Van olyan, hogy hazajön velünk egy (vagy kettő vagy khm, hagyjuk hány) könyv, és gondosan elhelyezem őket az asztalon, hogy majd másnap jó fénynél lefotózzam és megoszthassam molytársaimmal az aktuális örömömet.
Mellesleg megjegyzem, az, hogy ennyire egzakt módon képben vagyok a mániámat illetően, szerintem egy fél felmentés a pszichodoki alól.
Aztán eltelik némi kis idő, vacsorázunk, filmet nézünk, egyszer csak felpattanok, és odaugrok az asztalhoz.
- Mi az, kicsim?
- Még meg se szagoltam! Úristen, ennek kémiakönyv illata van, ez meg olyan, mint a Micimackó!
Mondanom nem kell, ezzel nincs mit tenni, pont ugyanezt csinálja egy óramániás („nézd, milyen egyenletes a másodpercmutató mozgása”) vagy egy lóerőbuzeráns („és a hengerek száma miatt…”). Szóval valami dilije mindnyájunknak van, csak van, aki nem ismeri el. Kit érdekel. Ellenben, aki egy igazi mollyal él együtt, annak az ilyesmit meg kell tanulnia elfogadni, jó esetben pedig ildomos megszeretni. Végülis ez egy hasznos dili!
Szóval így vagyok a könyvekkel évtizedek óta. Lelkük van és rengeteget adnak. Egyes írások olyan mélyre mennek és afféle gondolatmenetet tárnak elém, hogy úgy érzem, mintha Papusom mesélne nekem, aki az én szememben a világ legokosabb embere volt.
Azt is örömmel látom, hogy hála Vecsei H. Miklósék POKET Zsebkönyv kezdeményezésének és Szabados Ági Nincs Időm Olvasni kihívásának egyre többen lépnek be ebbe a bizonyos körbe. Mert nyilván nem az a lényeg, hogy egy stílust, egy írót, egy trilógiát vagy főhőst rajongjunk életünk végéig, de legyen legalább egy, akire, amire azt mondjuk: igen. Ő az én kedvencem.
Amikor beszélgetek valakivel, netalántán olyannal, aki nem olvas, sokszor, úgy 10 esetből 9-szer az a kibúvó, hogy nincs rá idő. Hmm. Ilyenkor inkább nyelek egy nagyot, és nem mondom, amit gondolok, mert időm nekem sincs, ellenben azt is érzem, hogy napi legalább 20 perc olvasás nélkül estére, mire le kéne feküdni, ingerültebb leszek, mint egy dúvad.
Mert nekem a stresszt a könyvek lapjai oldják legeslegjobban, hiába jön a nyugtató tea, meg a forró fürdő: ha nem olvashatok, kiborítom a teát is, kiöntöm a kádat is. Az a téboly maga.
Az időfaktort meg meg kell teremteni, ez kétségtelen. Kevesebb telefonálás, kevesebb facebook, kevesebb szöszölés a fürdőben, és máris lesz 10 perc rá. A nincs időm pedig inkább a nincs kedvem hozzá, csillámporos verzióban, önámítással csepegtetve. Pedig nem ciki, ha valaki még nem találta meg a kedvére való olvasmányt, nem ciki, ha félbehagy könyvet, csak szimplán próbálkozni kell. Egyszer, kétszer, százszor. Vagy megkérdezni egy molyt, hogy mit ajánl (csak haladóknak!)
Aztán ott a betűmánia másik véglete: az írás. Írok, mióta az iskolában írni kell, rajongtam minden Fogalmazd meg kezdetű feladatért és én örültem a legjobban, ha nem 3-4 mondatban, hanem 20-30 sorban, 2 oldalban volt a megadott terjedelem.
A gimi végeztével aztán jött a gazdaságtudományi szak, ahol éreztem, fikarcnyi esélyem sem lesz ékes fogalmazásokkal elvarázsolni az oktatókat, bár itt-ott, például szállodai ismeretek meg vendéglátási tárgyak kapcsán igyekeztem szép formában visszaadni a tanultakat. Nekem, ha kérdik, írni nincs időm, meg mosogatni, mert a nyüves tányérok puceválása a herótom, a netbookom pedig kikészít. A lassúságával, kérem szépen. Jön az ihlet, de mire a gép bekapcsol, négyen felhívnak, ketten becsengetnek, kapok pár elvégzendő feladatot és esélyem sincs arra, hogy a frissen jött gondolatmenetből ropogós poszt legyen a blogomra. Helyette jön a legyintés, és a blog lám, friss írástól mentesen tátong hónapok óta… Tudom én persze, ott vannak az appok a telón, tollbamondós, meg jegyzetelős, de abból se lesz poszt, mert be kell kapcsolni a gépet… De ezt leszámítva, írok és írok, egyszer lesz könyv is, aztán majd mesélek.
Mert a mesék és a betűtenger a legjobb dolog a világon, akár a tenger ezen felén – mint író -, akár a túlsó partján – mint olvasó – állsz. Szerintem.
Nagy élmény volt olvasnom Zsuzsi írását. Magam is hasonló érzületű könyvmoly vagyok. Úgy nem telhet el nap, hogy ne olvasnék. A közelemben is csak olyan embereket tudok elviselni, akik rendszeresen olvasnak. Mert ugye, van az olvasó és a nem olvasó ember. És megtalálja zsák a foltját.
Köszönet a kezdeményezésért a Boldogságbúvároknak, rokonlélek Zsuzsinak pedig gratulálok!
Nagyon szépen köszönöm a visszajelzest és szívből örülök, hogy tetszett az írásom. 🙂
A legmesszebbmenokig egyetertek. Konyves csaladban nottem fel. Kozel a 70-hez ma sem tudok olvasas nelkul elaludni. Ha valamiert nem lehet, hianyerzetem, sot buntudatom tamad. A konyv az ember egyik legnagyszerubb talalmanya.