Boldogságbúvárok

A tükrök változása

Régóta nem értem a tükröket. Hamisak, csorbák és legszívesebben mindbe beleütnék egy jó nagyot. A kicsik sunyin hazudnak, alattomosan elhitetik, hogy az a ránc nincs is ott. Esetleg a szempillám hosszabb, mint addig bármikor is, és az arcbőröm nem nyúlik már tovább, hogy szerelembe essen a gravitációval. Minden aprónak tűnik, kis homályos titoknak.

Ám vannak nagyobbak. Azok már nyíltabbak, nem takaróznak és megmutatják a meztelen valóm még ruhában is. Egy nő mindig hazudja a korát és a kilóit. E nélkül nem lenne az, aki. Hazudni pedig jó. Ahogy olykor becsapni is magunkat. A tükrök azonban túl józanok a trükközéshez és néha ki-kikacsintanak azzal a gúnnyal, amiért törni-zúzni lenne kedvünk. Az igazság csak a papíron és a neten jó, a valóság hazugságait sokkal könnyebb lenyelni, mint elkendőzni.

Bizonyos napokon nem nehéz elhinni, hogy ronda vagyok. Minden jel arra mutat, hogy akkor nincsen szépen felvett álarcom, az utcán majd nem emelem fel a fejem, hanem úgy baktatok, hogy legszívesebben az aszfalt is sírva fakadna alattam. Talán nyafog is, csak nem hallom. A tükör azonban lát, érzékel és beszél is hozzám. Csúnya, rekedtes hangon közli, kár minden ócska igyekezetért, a sminkért meg pláne, legyőzettem. Azért gyorsan kenek még némi vakolatot a bőrömre, a szemem is erősebben rajzolom meg, aztán piros ruhába bújok, hátha segít a bajon.

Aztán valami történik.

Hirtelen mintha kinyílna egy belső kapu. Ott mélyen lakik egy jobbik én, aki talán szebb is, mint remélném.

Megkötöm az övet a ruhámon, keresek egy barátságos méretű táskát és beleteszem mindazt, amit takarni akarok. A csendes sírásokat, az elmaradt öleléseket, a néma várakozást, és a folyton késő szerelmet.

“Ha írok, én én vagyok. Kinyílik egy kapu és elég bekukucskálnom a szűk résen, hogy érezzem az örömöt, amit a betűk adnak. Szívesen hallgatok bele mások történeteibe, közben pedig írom a magam kacskaringós regényét.” Imre Hilda

Amikor kilépek az utcára, a víztócsák mosolyognak, mert kacsintok rájuk és az arra járó tavasz után két kézzel integetek.

Ha a táskám füle lerongyolódik a vállamról, és földre zuhanva kiesik az apró zsebbe rejtett tükröm, újra tudok nevetni. El sem tört. Még egy repedés sincs rajta. Már tudom, újabb hét év vár rám szerencsében és egy új táskafül reményében.

Imre Hilda

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük