Volt egy alkalom – Japánból repültünk haza üresen, utasok nélkül –, amikor valami egészen különleges dolog történt velem.
Nyári charter járatok befejezéseként, az utolsó japán csoport hazaszállítása után, hazafelé repültünk, kicsit oldottabb hangulatban, mint egyébként. Csak magunk közt voltunk, az egész hatalmas repülőgépet birtokba vehettük. Pihentek a lányok is, vagy halkan beszélgettek, képeket nézegettek az üres sorokban. Mint egy iskola az évzáró után. Kevesebb, de több is az, ami jelen van velünk ezen a hosszú éjszakán. A nyár eltávozott, a fejüket hajtogató utasok is. De a szívünk teli élménnyel. Talán többel is, mint az elmúlt hété. Van idő végigfuttatni repüléseink filmjét a fejemben.
Még régebbi tájak is bevillannak.
A Maldive „mennyország”, a seychelles szigeteki óriás teknősök, akiknek ugyanannyit ver a szívük háromszáz év alatt, mint az otthoni kiscinkéé teszi három év kalodájában. Eszembe jut a torontói csokoládé fesztivál, a New York-i macskakiállítás. A bangkoki taxis, akin kék ing és farmer, mezítláb nyomkodja hol a féket, hol a gázpedált. A nagyon öreg és szent „banjan” fa kusza léggyökereivel.
Gondolataimból arra ébredtem, hogy, megszomjaztam. Kiballagtam egy csésze teáért. Megittam, két kézben tartva a csészét és először csak úgy gondoltam: jól érzem magam.
Béke van, zúgnak hajtóműveink az éjszakában. Nem hiányzik semmi, hallatlanul kellemes ez így. Álmos sem vagyok. Mint egy thai masszázs, vagy egy jóga-est után: felpezsdült a testem, gyöngyöző fejbőrömön mintha képzeletbeli korona ülne. Így ültem egy székben hátul, távol a többiektől.
Egyszer csak úgy tűnt, nemcsak saját „kültakaróm” pezseg és gyöngyözik, már-már megnövelve létezésem terét hosszú centiméterekkel, hanem a repülőgép is testem részévé válik! Körülölel a gép, a műanyag mennyezet akár a csillagos ég is lehetne, érzem, hogy eggyé válunk, a köztünk lévő levegőoszlop is él, összeköt minket.
Utas vagyok, és pilóta. Otthon vagyok és távol. Múlik az idő és – áll.
Hirtelen úgy éreztem, ha most egy kozmikus örvény beszippantana, akkor is minden megtörtént már, aminek meg kellett történnie. Pontosabban: ez a valami folytatódna a végtelenségig, ez a csodálatos, megfoghatatlan valami! Csak ültem és olyan mély nyugalom, olyan boldogság töltött el, hogy kicsordultak a könnyeim. Senki nem volt velem és mégis, soha jobban együtt nem voltunk, Veletek, Mindenkivel!
Micsoda kegyelem! Nem vagyok méltó… de hisz a kegyelem valójában nem más, minthogy képesek legyünk átélni mások szenvedését. Mindenkiét. A kishalakét is.
Fehér ingem összegyűrődött és vizes lett. „Nincs nálam semmi sem erősebb” – tolult elő belőlem valami ellenállhatatlan lény, aki nem is én voltam. Lényem szétáramlott és összefonódott a repülőgéppel, azzal, ami alattunk volt és ami fölöttünk. A teljes, ragyogó világgal.
