Még nem is létezett papírforma szerint alapítványunk, amikor édesapám egy távolabbi ismerőse, idős hölgy fiatalosan csengő hangja szólalt meg a telefonomban. Emi néni akkor már nagyon beteg volt. Egy kutyus és négy macska élt vele kicsiny lakásában. Ellátta őket és magát is, hiszen korábban gyógyszerészként dolgozott, illetve pszichológusnak is tanult. Pontosan tudta és érezte, meddig tart az ő útja… Kérleltem, Emi néni, éljél soká, nem tudok még eleget tenni a kérésednek! Fogytak a hetek, egyenként mentettük tőle az állatokat. Végül a legkedvesebb, Zuleika maradt. Egy 18 éves macska. Amikor érte jöttem, Emi néni már nem élt. A hölgy, aki beengedett a lakásba, aggódva kérdezte, kézzel akarom-e megfogni a cicát. Nem is értettem hirtelen, miért kérdezi.
Zuleika reggel még az ágyában holtan fekvő Emi néni mellkasán pihent. Őrizte őt örök álmában is.
Azóta már három év telt el. Zuleika cicát az első időkben nagyon féltettem, mert furcsa hangokat adott, nehezen és zajosan lélegzett. Enni alig tudott. A szőre kifésülhetetlen, csomókban áll. Persze, hát nem mai “gyerek”…
Nem sokára négy éve lesz, hogy Zuleika Társállatotthonunkban él. Huszonkettedik életévébe lépett. Keveset eszik, csúnyácska, de – él!
Azt hiszem, Emi néni jól imádkozik érte, valahol a Végtelenen is túl…!
Czigány Ildi
