Mindenekelőtt hadd kérjek elnézést azoktól, akik szoktak, s tán szeretnek is olvasni, mert jó ideje nem írtam, s egyúttal hadd kérjek bocsánatot azoktól, akik szoktak, de nem szeretnek olvasni, mert most írok. És még mea culpa a kedves blog szerzőtársak irányába is, míg ők termékenyen ontják kedves, izgalmas és gondolatébresztő írásaikat, addig nálam kicsit elhallgattak a múzsák.
Willis kollegina szépen szisztematikusan leírta, hogy mit csinál majd a vírus miatti kényszerű otthonlét alatt, s mit javasol egyúttal másoknak is, miként töltsék el értelmesen az időt otthon. Én meg azon tűnődtem el, mit csinál velünk a vírus, a járvány, a kényszerű otthonlét, a felfordult mindennapok, a ki tudja milyen hosszan tartó megfosztottság a munkavégzéstől, a barátokkal, rokonokkal való találkozástól, a szabadidős és kulturális programoktól, a szabad jövés-menéstől.
Hát először is talán rádöbbent, hogy a mindennapok monotonitása, a sokszor elátkozott mókuskerék nem is olyan szörnyű, s tán tényleg csak a munka, a jól elvégzett munka után édes a pihenés, a közép- vagy hosszútávon elnyúló otthonlét, bezártság, s punnyadás nem is akkora truváj, mint gondoltuk volna. Persze nem kötelező punnyadni, lásd a fent említett Willis írást, de ismerjük be, hogy többségünk a na akkor most rendet rakok a garázsban, kifestem a konyhát, elolvasom Jókai összest, felpörgetem az angolt, meg most aztán lesz kockahas vaze, de tényleg lesz kezdeti lelkesedése után pár nappal már fizikailag elsüllyed a fotel-kanapé-ágy háromszögben, virtuálisan pedig a tévé-számítógép-okostelefon Bermuda-háromszögben, s hát Ildi valljuk meg, nem meditál, hanem sokkal inkább, sőt csakis a csoki! Híreket fogyaszt, híreket küldözget, híreket kommentál, s nem nagyon tud kitörni a téma, az egyetlen, mindent eluraló téma fogságából, mert ez a járvány agyonütötte a modern embert.
S nem elsősorban azzal üt agyon minket, hogy veszélyes az egészségünkre, hisz sok járványt leküzdött már az emberiség, nem is azzal üt agyon minket, hogy gazdasági-szociális válságot okoz, hisz azokon is rendre túllendültünk, hanem azzal hogy mindennapi megszokott/bevált/jól bevált (a kívánt rész aláhúzandó) rutinjainktól, amikről csak most tudjuk meg igazán, hogy mennyire szeretjük őket, illetve az ebből a rutinból ki-kitörő egyedi nem-rutin cselekvéseinktől, amelyeket még annál is jobban szeretünk, foszt meg. S ráébreszt, milyen kicsik, kiszolgáltatottak, védtelenek, sérülékenyek és törékenyek vagyunk.
Nem segít ilyenkor a legújabb kütyü (nem mondok példát, mert lebuknék, hogy nem tudom, mi az) legeslegújabb verziója, cseszhetjük a több ezer összegyűjtött lájkunkat, sem a tárgyak, sem a virtuális tér nem boldogít, ha egyszer a vágy, hogy lássuk rokonainkat, barátainkat, megölelhessük őket, beszélgethessünk velünk élőben, megihassunk egy sört a kerthelyiségben, nos ez a vágy felhorgad. Mert fel fog, s akkor újra elrendezzük, visszarendezzük magunkban, mi az igazán fontos, s mi az, ami simán kidobható a mentőcsónakból. Rájövünk, hogy a legtrendibb kütyü sem hoz nekünk egy jó csülkös bablevest, ha betegen vagy csak bezártan otthon vagyunk, az egy ember lesz, aki elhozza. A világháló sem szól hozzánk két jó szót, amikor az nagyon kell, az is egy ember lesz, még ha éppen a szükség miatt a neten keresztül is adja azt, ami az embernek igazán kell. Vagyis egy emberi szó, emberi gondolat, emberi szeretet, emberi törődés, emberi ölelés.
Talán visszatalálunk önmagunkhoz, a jobbik énükhöz, s ezáltal visszatalálunk embertársainkhoz is. Szeretettel, alázattal, s tisztelettel bánunk egymással, s rájövünk, hogy bár a javak, s a tárgyak örömet tudnak okozni, de boldogságot, azt nem. Ekkor törékenységünk törödékenységgé változik, elemi erővel éljünk meg emberi mivoltunkat, harmóniába és békébe kerülünk mind magunkkal, mind környezetünkkel. És az édes lesz, mint a csoki.
Mister X
