Miután jól „kiszomszédoltuk” magunkat, s szűkebb és tágabb környezetünkben, akinek, s amiben csak segíteni tudtunk, segítettünk, térjünk vissza kicsit saját házunk tájékára ismét, s nézzünk körül lelkünk kertjében.
Bemelegítés gyanánt hunyjuk be a szemünket, s képzeljük el, hogy miként néz ki álmaink kertje. Tujákkal mértani pontossággal szegélyezett, közepén szépen gondozott nagy gyepfelület? Tavasszal virágba boruló gyümölcsfa tenger? Öreg platánok alatt gyér aljnövényzet, fapadokkal, lengőtekével? Csupa-csupa rezgőlevelű vidám nyírfa? Barokkos bokorlabirintusok? Hatalmas fenyők alatt kis háromszög alakú faház? Végtelen variáció, amit egy dolog kapcsol össze, valakinek ez a legszebb, amit csak el tud képzelni.
Ha megjelenítettük képileg, hogy milyen is álmaink kertje, akkor jöhet a mind vizuálisan, mind mentálisan nehezebb (nehéz!) feladat, képzeljük el, miként nézne ki lelkünk, ha kert lenne. Ne kerteljünk, őszintén kert-eljünk!
Vajon az előbb elképzelt ideális képet mennyiben kell a szó szoros értelmében árnyalnunk?
Látjuk-e rozsdás hordóból szivárgó veszélyes vegyi folyadékot, vagyis a lelkünket mételyező haragot, mérget, dühöt? Látjuk-e a szép katonás rendben leásott oszlopokat, melyek közé „valahogy nem telepedett” szőlő, mert a restség lett úrrá? S látjuk-e a kert végében kiásott nagy alapot, ahova majd a 300 m2-es házunk épül? A majd persze annyit tesz, soha.
Számtalan dolog csúfíthatja el lelkünk kertjét, de azért legjobban a rég elmúlt dolgokba való beleragadás, a jelenben a restség, s a jövőre vonatkozó megalapozatlan vágyakozás tud kárt okozni. Vizsgáljuk meg kicsit közelebbről, hogy miként hat a vegyszerrel teli hordóból szivárgó méreg, az értelem nélkül ácsorgó oszlopsor és a kiásott bazi nagy alap.
A hordóból szivárgó méreg
Kezdjük a rég történt vélt vagy valós sérelmek fel nem dolgozásával, a haraggal, a sértettséggel, a ha akkor nem ez történik, minden másképp alakult volna, s mivel ez akkor őmiatta nem úgy alakult, ezért mindenről ő tehet, gyűlölöm őt, „tiszta szívemből” gyűlölöm, nem tudok és nem is akarok megbocsátani neki soha – érzéssel.
Emberek vagyunk, érző és érzékeny lények (főleg, ha minket ér sérelem), így természetes, hogy hat ránk a külvilág, elsősorban embertársaink szándékos vagy spontán cselekedetei. Néha jól, néha rosszul, néha nagyon-nagyon rosszul. De megtehetjük-e, hogy hosszú-hosszú időn át nem lépünk túl a minket ér sérelmeken, s beleragadva a múltba vad dühvel gondolunk egyes emberekre, vagy egyes embercsoportokra? A válasz: igen megtehetjük. De érdemes-e megtennünk? A válasz: nem érdemes.
A harag, a düh, a méreg (zseniális a magyar nyelv, hogy a veszélyes anyag és indulat az egyaránt méreg) megmételyezi a lelkünk, elnyomja a jót, felerősíti a rosszat, építkezés helyett rombol, s nem azt, akire okkal/ok nélkül haragszunk, hanem magunkat.
Leépíti az emberi és baráti kapcsolatainkat, elapasztja alkotó energiánkat, karanténba zárja a lelket, s végül még a testet is. Ne feledjük a múltat, hogy ne lépkedjünk szüntelenül egyazon rossz folyóba, de tegyük a múltat a helyére, a múltba.
Tétován, céltalanul meredő oszlopsor
Emberek vagyunk, néha kiapadhatatlan energiatartalékokkal pörgünk, néha pedig csak punnyadnánk. Ezzel sincs gond, hisz munka után édes a pihenés. Gond akkor van, ha felül a Laci a hátunkra, s jó hosszan ott is marad. A hosszú lustaság, enerváltság, semmittevés vagy csak alibizés az a „csinálása” (vagyis a nem-csinálás) közben jól esik tán, de később fájni fog. Nagyon, s nem másnak, hanem a restnek. Nem kell mindenkinek olimpiai bajnoknak lenni, nem kell mindenkinek Nobel-díjakat bezsebelni, s nem is kell heti 168 órát dolgozni.
De kötelességünk kihozni magunkból, ami bennünk van, s nem csak azért, hogy vicces cimboráink ne írják a sírunkra: „Benne volt. Benne is maradt”, hanem mert nagyon fog fájni, hogy elvesztegettük az időt, hogy se az élet által adott feladatok nem haladtak, se a magunknak kitűzött célokért nem tettünk semmit vagy nem tettünk eleget, s még a vágyaink bakancslistáján sem gyarapodtak a pipák.
S hogy ki iránti kötelességünk? Önmagunk iránti, hogy egyszer majd, amikor eljön az idő elhagyni az élők világát, elmondhasd, hogy amikor születtél, te sírtál, s mindenki boldog volt, amikor meghaltál, mindenki sírt, de te boldog voltál. (Nem a haláltól, hanem az értékesen leélt életedtől)
Bazi nagy alap
Emberek vagyunk, tele vágyakkal, álmokkal, tervekkel, elképzelésekkel. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen ez viszi előre mind az egyes embert, mind az emberiséget, hogy gondolkodik, hogy ki-és feltalál, hogy küzd és cselekszik álmai megvalósítása érdekében. Csak hát álom, s az álmokért való szívós küzdelem és a teljesen irreális mohó álmodozás között ég és föld a különbség. Előbbi esetében kitaláljuk, hogy mi a cél, s szépen szisztematikusan teszünk érte, s ha csak a ¾-e valósul is meg végül, akkor is örömmel az arcunkon nyugtázzuk, nagyjából megvolnánk, ennyire futotta. Az álmodozás, a vágyakozás viszont már az élet megrontói tudnak lenni. Ha a legtöbb, a legjobb, a legújabb, s a legnagyobb kell(ene) mindig, akkor borítékolható, hogy az nem lesz meg, s ez fájni fog.
Ne építsünk légvárakat, mert azok elillannak, s akkor még annyi sem marad, mint a restnek, akinek legalább van egy oszlopsora. Legyenek vágyaink, legyenek ambícióink, de ne legyünk mohók, ne legyünk telhetetlenek, tudjunk örülni a kicsinek és a kevésnek is.
Tudom, hogy a brókerek szerint aki a kicsit megbecsüli, a nagyot nem érdemli, de nagy valószínűséggel te, kedves olvasó, nem vagy pénzügyi guru, így becsüld csak meg a kicsit. Aztán a sok kicsi majd sokra megy. Számold a derű óráit, kincseket a trezor helyett a szívedben gyűjts barátságból, szeretetből, emberségből. Ezek az igazi értékek, ezek melengetik a szívet. Emlékezz vissza eddigi életed legboldogabb pillanataira, biztos vagyok benne, hogy ezek emberekhez, emberi viszonyokhoz köthetők, s nem tárgyakhoz, vagyonhoz.
Kert. Ésszel.
Nincs más teendő tehát összegzésül, mint elvinni a veszélyes hulladékot lelked kertjéből, mert az nem odavaló, szőlőt telepíteni az oszlopsor közé, s gondozni azt szépen csendben, s a kiásott gödörbe egy pincét építeni a szőlődből örömmel készített bornak. Jó kertészkedést!
Mister X
