A villamos lomhán jött át a kereszteződésen, leküzdve egy kis szintkülönbséget, aminek talán nem is kellett volna léteznie. Vagy mégis? Fene se tudja, ez talán egy kis titkos fekvőrendőr, kifejezetten a száguldozó villamosvezetőket korlátozandó. A sofőr ismerős volt Norbertnek, ötven körüli bajszos, nyugodt fickó, aki viszont mindig nagyon lelkesen integetetett a szembejövő villamosok vezetőinek. Merthogy a sofőrök mindig intenek egymásnak, akárhányszor is jönnek szembe egy nap. Vajon ez külföldön is szokás-e, töprengett Norbert. Ott még nem figyelte meg, ami érthető, hiszen idegen helyeken a várost nézzük, nincs idő kiszúrni az apró finomságokat, a látszólag nem jelentős, de valójában igenis kedves, emberi gesztusokat. De vajon idehaza, ráérősen hazafelé utazgatva észreveszik-e mások is ezt a szokást, vagy ez csak a békávésok és az ő titka? Ez nem valószínű, gondolta, de mindenesetre örült, hogy ő ismerte ezt a kedves kis hagyományt.
Amatőr műkedvelőként örömmel gyűjtött össze minden, a kedvességen, az emberségen, az életigenlésen alapuló gesztust, szokást, kedvence az volt, hogy a természetjárók ismeretlenül is köszöntenek egymásnak.
A villamos leküzdte a kis domborulatot, kitárta az ajtóit, vágyott az utasokra. Ők tették is a dolgukat, felkapaszkodtak a hannoveri, fel kell rá mászni típusú tujára. Tuja, ízlelgette magában a szót Norbert, s arra gondolt, húsz év múlva már nem lesz ember, aki használná e szót. Persze jópofa a villindzser, meg a vasaló is, de azért a tuja hiányozni fog. Mint a szép zöld gyep Poldi bácsinak az Égig érő fűben. No persze Poldi bácsi is eltűnik a süllyesztőben, nem csak a tuja. De jönnek új dolgok, zsarolóvírusok, hestegek, meg sznepcsetek.
Ez a dolgok rendje, gondolta, ami feltűnik, az eltűnik.
Ez jó, ez tetszett neki, ily tömören megragadni a folyamatos elmúlást és újjászületést, pontosabban az új dolgok születését, „ami feltűnik, az eltűnik”, ez igen. Képzeletben vállon veregette magát, de ez nem önelégültség volt, pusztán elégedettség, hogy valamit megragadott, elkapott és megértett a világból.
Mosoly futott át az arcán, erőt érzett magában, hogy az életet, mint egy nagy rejtvényt megfejtse, a lét bűvös mozaikját kirakja. A „lét bűvös mozaikja”, ez most honnan jött, s vajon ez szép vagy giccses? Vagy egyszerre mindkettő? Mit mondana erre gimnáziumi magyartanára, akibe kicsit talán szerelmes is volt, s akit aztán egy évfolyamtársa(!) vett feleségül? Először is azt mondaná, olvassanak Hamvast, mert ezt mindig elmondta. Aztán meg azt mondaná (ezt csak egyszer mondta, de bevésődött egy életre): Norbert, én a maga stílusát imádom, de könyörgöm, csinálja másképp, valahogy le kell érettségizni! Egy dicséretes ötössel azért sikerült valahogy. Mi lehet vajon a tanárnővel? Nem látta pár évtizede…
Duplán kizökkent az időből, egyrészt középiskolai emlékképek kavarogtak benne, másrészt egy bódító, örömittas érzés járta át, az a bizonyos most megvagy, te élet, megértettelek, összeállt a kép, mint nekem hatpercenként járó villamos, ha egyszer jönnek elő belőlem az örök igazságok? Mit nekem mindennapi keretek, jelenléti ívek, adóbevallások, sárga csekkek? Hahó, emberek, megértettem miről szól ez az egész, átjár az univerzum és átjárom az univerzumot, rezeg az Óm hang, elértem a Nirvánát, megleltem a lelki békém. Hova rohantok, álljatok meg egy percre, zökkenjetek ki a normál kerékvágásból, ami nem is normális, csak megszokott, rezegjen együtt az Óm hang, integessünk egymásnak önfeledten, mint a bajszos sofőr a kollégáinak, s köszönjünk egymásnak idegenül is, mint az erdőben túrázók!
Másodpercek, vagy percek estek ki, Norbert nem is tudta. A villamos már sehol sem volt. Nem hiszem el- gondolta Norbert- elengedtem azt a villamost, amivel elértem volna azt a trolit, amivel hazaértem volna a kedvenc sorozatomra. Lehet ez vasaló, villindzser vagy tuja, mivel feltűnt, eltűnt.
Mister X
