Előszó: gazdag nyelvünkben nem szinonimák a boldogság, öröm, elégedettség kifejezések. Egy jógi írja: A létezés puszta örömének megélése ritka, áldott pillanatokban “ok nélkül” keletkezik. Ezt élte át Esti Kornél is Kosztolányi Dezső novellájában. Valami hasonlóról szeretnék most én is beszámolni.
Ketyegő kabócák, locsoló tenger.
Itt vagyok újra, Athéntől egy órányi hajóútra, kedvenc szigetemen, Poroszon. Sokarcú. Szelíd vizét kajakosok szelik, a túloldalon tinta-kék tenger csapkodja a partot. Egyszemélyes öblök zöldellnek fürdőszobányi kolostorok kemencéi alatt. Ciprusok, sírkövek – színes napernyők szomszédai. A „Love Bay” környékén fekete macskák laknak, jól láthatóan más nemzetség, mint a domboldali tarkák. Hamar leszáll az este, de a levegő langyos, lágyan fecsegő tengerben járunk. Apró mécsesek ülnek az asztalokon, a víz felől fürdőzők zaja ér el.
Mennyi illat vegyülete! Sült hús füstje üde és vad tengerszaggal, temető-tömjén loncfélék bágyasztón édes illatával jár-kel.
Hydra szigete épp a negatívja. Porosz kitolja feléd kis „bögyét”. Hydra visszahúzódik önmagába. Csak szamarak és hajók lakják. Márványdarabok, terméskő a fal, az út, a ponyvák alatt hűsölő tér. Itt megértem, valóban drágakő a földgolyó, mint ásványokból kirakott, kicsiny mása az ékszerüzletben. Lószag keveredik a leanderéval. Korall cseréptetők, türkiz tenger.
Az árusok közt kószálva kezembe került egy halványkék sál. Olyannak tűnt, mint egy partra került medúza, mint egy kiszáradt hártya. A medúza partra került emléke, hiszen a medúzának csak a vízben van teste, csak a vízben van valósága… a levegőben eltűnik. Nekünk is csak ebben a közegben van testünk – gondoltam –, és megvettem a sálat.
A kikötő hintázott a vitorlásoktól. Fényt legeltek a hajók: frissen kaszált fényszálait a víznek.
Bevallom, furcsa dolog történt velem aznap. Megszólított a víz! Úgy kezdődött, hogy a későnyári délutánon lementünk fürdeni egyet. A vízből kimászva a homokon ültem. A víz hol felszaladt a lábamig, hol visszavonult, kimosva a homokot alólam. Így száradoztam. Eloson a homok a talpam alól – gondoltam. Kölcsönkérte a víz. Mint a talpam alól elosonó homok – talán így mosódik ki belőlünk az élet is. Jön a víz és óvatosan, szelíden kölcsönkéri életemet egy időre. Aztán visszaadja. Ez nem rémisztő, sőt, a víz vigasztal. Gyönyörű! Repülnek a halak! Sose láttam még ilyet. És a parti hullámok is telistele vannak hallal. Mielőtt átcsapna önmagán a hullám, fényfüggönyben sötétlő minták serege a sok kis hal. Túlságosan szép! Lágyan ölel a víz, apró kavicsok gyöngygolyói napoznak ujjamon. Elszorul a szívem: talán meg kell halni? Ennyire tökéletes és csodálatos nem lehet a világ, biztosan adnom kell valamit cserébe, valami szörnyűség vár… Mi ez? Mi történik? A víz beszél hozzám! Megengedte, hogy lássam legbensejét, a világ mosolygós csendjét… Talán valami feladatom van? Úgy érzem, a tenger megmutatta mások előtt ismeretlen, természetfölötti és már szinte elviselhetetlenül gyönyörű bensejét, megengedte, hogy meglássam titkát, megmutatta mosolyát!
Elosonó homok? Eltűnő életek? Hiszen az élet sokkal, de sokkal intenzívebb és igazabb, mint amit látunk és gondolhatunk róla!
Erősödik a hullámverés. Émelyeg a gyomrom. Ez a szépség fojtogat is. Mintha része lennék…
– Menjünk! – kiáltok.
Valaki felnyitotta a kincsesláda tetejét, amit nem szabad lett volna látnom,… mert olyan erős az illata, hogy fizikai testem rosszul lesz tőle.
Alig vártam, hogy visszatérjek az „élő emberek” közé, akik a közelben napoztak és franciául köszöntek. Nemsokára már csak elomló fáradtságot éreztem. Ültem, mint egy zsák.
– Megyünk? Szeretném megkínálni a vacsorám maradékával ezeket a helybéli macskákat.
Az én kis „Mérges Gombócom” otthon vár. Anyu eteti. Mikor ül már ölembe az a kis doromboló endorfin-gyár?
Vettem bort, olajbogyót. Jólesett kilépni a dermesztő üzletből a meleg, narancsillatú levegőbe.
A szárnyashajó már indulásra készen várt. Smaragd-oxigénpezsgőt kavart a motor, márványos-cirmos vonalakkal, aztán „felszálltunk”.
Ilyenkor két-három percig még a domboldalon húzódó városka látványával haladunk, aztán hirtelen a sziget mögé fordul a hajó, Athén felé téve az orrát.
Kicsit mindig elszoruló szívvel nézem, amikor egy ragyogó fényű, októberi délelőttön kifutó filmszalag kockáiként tűnik el szemünk elől a nyár.
Czigány Ildikó
