Gyakran azon gondolkodom, mi fogott meg igazán a kutyában? Mi olyan vonzó bennük?
Most rájöttem. Az, hogy boldogok.
A kutyánál boldogabb lényt én még nem láttam.
Nézd meg, ahogy elnyúlnak a napsütötte füvön.
Ők valóban elfogadják a rájuk szabott életet, és tökéletesen elégedettek vele, egy szerető szó után.
Azt hiszem – bizonyos értelemben – példát vehetnénk róluk.
Hol kering a macska?
Az ágy közepén alkotja középpontját a világnak? Vagy a hűtőszekrénynek udvarol? Vagy fészket rakni készül a fa tetején? Tán a havat pofozza fáradhatatlanul?
Ő a macska. Ez egyszerű. Rám emeli tág szemeit, rámcsodálkozik.
Puha tappancsával nagy-nagy óvatosan megérinti az arcom. Megnézte, ki vagyok? Meg. A kezeivel. Megvizsgálta a simogatás eredetét. Most ott dorombol, csupa-bunda cirmos, meleg, fél kilónyi élet.
Igen, talán ez a legcsodálatosabb benne, hogy él.
Érzem élő erejét, amikor tappancsaival maga felé húz, tekintete pedig annyi mindenről beszél, hogy olykor megdöbbenek: a szavak súlyos testek, melyeket zuhanni kényszerít a gravitáció. Egyetlen az irányuk. A macska szótlan. De tekintetének szomorú némajátéka fellágyítja a szavak börtönét.
Megfosztva, tán elvarázsolva csak néz rád, néz – mint egy szentkép.
Czigány Ildikó
