Emlékek, gondolatok, érzések: sajátos évértékelő szabad asszociációs bukéval, A. I. Willis tollából.
Első gondolat: sirályok a magasban
Karácsony előtt a Fény utcai piacon sétálgatok. Valójában ez a mondat kétszeresen is csalfa, hiszen egyrészt nem a piacon töltöm az időt, csupán útba esik, másrészt sétálgatásnak nehezen nevezhető, ha valaki annyi csomagot aggat magára, hogy tehetetlenségüknél fogva voltaképpen azok viszik őt, és nem fordítva.
Valahogy lefékezem magam a piros lámpánál, elbambulok. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi maradt ki, mit nem vettem meg, amit pedig nyilvánvalóan és feltétlenül meg kellett volna… Hát, márpedig én vissza nem megyek, az biztos! Leizzadok a vastag télikabát alatt, nem extrém sporthoz találták ki.
Kellemetlen merengésemből egy éles sikoltás ébreszt. Kipattannak a szemeim, körbenézek a hang forrását kutatva. Sehol senki. Illetve nagyon is sokan vannak, hömpölyög, lökdösődik a tömeg. De nem sikolt senki, és úgy tűnik, senkit nem is érdekel, ki sikoltott.
Újra hallom a hangot, ezúttal könnyebben azonosítom a forrását is. Felülről jön, élesen, bántón, legkevésbé sem hasonlít a csengettyűszóra, amit pedig az adventi időszakban várna az ember, ha már az égből kap jelzéseket. Megfordul egy röpke pillanatra a fejemben, mielőtt felnézek, hogy talán a Mindenható figyelmeztet: tessék abbahagyni a vásárlást, hazamenni, a családdal, vagy egy jó könyvvel tölteni az időt agyatlan fogyasztás helyett, irgumburgum.
De nem erről van szó. Legnagyobb meglepetésemre sirályok köröznek a Fény utcai piac fölött.
Nem is tudom, miért döbbenek meg ennyire, végül is a Duna-parton, sőt, a belvárosban is otthonosan mozognak ezek a mokány, finoman szólva is karakteres orgánummal ellátott égi vitorlások. Figyelem, ahogy tíz-tizenöt légi kalóz ordibálva körözget a második emelet környékén, időnként le-leszállva a budai balkonok korlátjára. A kiválasztott légtérben társaságuk is akad: fakószürke galambok keresik enerváltan a megélhetésüket. Amikor egy-egy dankasirályhoz közel kerülnek, meglepően gyorsan képesek felélénkülni, nem is próbálva elkerülni a fejvesztett menekülés látszatát. Ha nem tudná az ember, milyen terrorcselekményekre képesek a sirályok a túlélésért, a galambok reakciója akkor is árulkodó lenne. Mégis van egy közös vonása a hanyagul határozott sirályoknak és szegény rokonaiknak, a galamboknak: egyikük sem tart azoktól a fekete műanyagból készült, néma és mozdulatlan varjaktól, amiket az ő elriasztásuk céljából tesznek ki az emberek az ablakokba.
A bódultan vásárló sokaságot nem érdeklik a sirályok. Elképzelem szatyraim alatt roskadozva, milyen lehet az ő perspektívájukból, a levegőben szárnyra kapva látni a világot, a szaladozó színes sapkás és kabátos embereket, autókat, a Karácsony előtti őrületet. Talán a békaperspektíva ellentéte pont a sirályperspektíva? Mint egy nagy, nyüzsgő méhkas… Illetve nem. Dehogyis! A méhek szervezettek, céljuk és feladatuk van, mindenki szerepet vállal a közjóért.
A kulcsszó: összehangolt cselekvés. Ez az, amire mi – ember mivoltunknál fogva – képtelenek vagyunk…
Második gondolat: tűz a mélyben
A sirályokról egy őszi emlék jut eszembe.
Ha az emberek képesek volnának felfokozott érzelmi állapotban összehangoltan együttműködni, 1909-ben nem halt volna meg 55 csingervölgyi bányász, amikor Ajkán bányatűz lobbant az egyik légaknában.
Megborzongok, ahogy próbálom kivenni a néha nehezen látható betűket a katasztrófa helyszínén, az Ajkai Bányászati Múzeumban. Lassan összeáll az egész iszonyú történet. „A műszak kezdetén Páhl Sándor, a kövesároki légakna kezelője az előírásoknak megfelelően megolajozta a szellőztetőgép csapágyait…” A szellőztetőgép nyílásán később egy szikra pattant ki, amelyből emberi hiba következtében mérgező füstgázokat kibocsátó tűz éledt. A gázok terjedni kezdtek a mélyben.
Nagyot nyelek, végigsimítom a kezem egy kiállítási tárgyon, amely igazi fekete vasszörnyeteg. Számomra azonosíthatatlan, akár ufó is lehetne.
Körülbelül egy óra elteltével megkezdődött a bányászok mentése. Mivel ez volt a bánya történetének első vészhelyzete, senki nem sietett. A lifthez hasonló szerkezet segítségével első körben csupán egyetlen ember jött kényelmesen a felszínre.
Végigsétálunk egy rövid bányajáraton, amelyet kifejezetten a múzeum látogatóinak tartanak karban. Nyirkos, hideg, rideg. Pedig nem is vagyunk a mélyben, és még csak ősz van.
Újabb óra elteltével a füst elérte azokat a pontokat, ahol a bányászok dolgoztak, aminek hatására kitört a pánik, a munkások célba vették a felvonókat. Egy olyan képzelt, utópisztikus világban, ahol ilyen helyzetben a racionalitás, és nem az emberi természet az úr, higgadtan megkezdték volna az evakuálást, és talán mindenki túléli.
Megcsodáltuk a gépparkot is. A sapkát óvón a fülemre húztam, mintha így elbujhatnék a világ szörnyűségei elől.
A bánya hamarosan földi pokollá változott. A tájékoztató szerint „a hat főre méretezett kasokba tízen, tizenketten szálltak be”, majd a gázoktól ájultan kibuktak és beszorultak az acélszerkezetbe. Az „összezsúfolódott emberi testektől” elakadt a két kas, az egyetlen menekülőút lezárult.
Mikor később lejutott a mentőcsapat, a felvonóra váró bányászok holttestei egymáshoz préselődve feküdtek az aknarakodón. Élő ember már nem volt az aknában. A lelkek pedig már régen elhagyták a sztratoszférát.
Az eseményeket rekonstruálva, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha időben, összehangoltan, szervezetten cselekednek, mindenki kijutott volna. De ehhez az ember nem megfelelő létforma. Mit tesznek vajon a méhek hasonló helyzetben?
Hideg van, fázom.
Harmadik gondolat: földi boldogság
A hideg kicsapódott a jeges vödör oldalára, egy-egy csepp lassan lefolyt. Csodás, szinte meditatív látvány, különösen akkor, amikor a pezsgő hűvös lávafolyamként már az ember torkát simogatja. Mert a hideg gyönyörködtetni is tud.
Kényelmesen hátradőlök a pazar szállodai szoba kanapéján, és a 2019-es esztendőn merengek. A gondolataim kezdetben lusták, dagályosak, majd egyre csapongóbbak. Ez az idei számadás ideje, a szembenézésé.
Jól vagyok. Nagyon.
Akárki, akármit mond, a szabadsághoz a fájdalmon át vezet az út. Nem lehetsz szabad, soha nem lehetsz szabad, ha nem tudod, milyen, amikor fáj. Úgy fáj, hogy már nem tudsz ellenállni, minden hiába. Engedsz neki, hagyod, hogy átjárjon, eltaposson. UTÁNA lehetsz szabad… Utána értékelsz, örülsz, szeretsz igazán.
Tudod, milyen a főnixmadár? Pont úgy működünk, mi, emberek. Addig nem élhetsz igazán, amíg kicsit nem haltál meg. Mert nincs mihez viszonyítanod. A fehér sem a sárgától üt el, hanem a feketétől.
És persze boldog is csak így lehetsz.
2019-ben, és 2020-ban is.
BUÉK!
A. I. Willis
