Ölelés

Ott állsz velem szemben. Magas vagy, robusztus, és az arcvonásaidon tisztán látom, hogy más vagy, mint én. Ha az utcán találkoznánk, és nem tudnám, mivel küzdesz, bevallom, kerülnélek, sőt, talán félnék Tőled. Csak kevés dolgot tudok Rólad. Tudom, hogy testi és értelmi fogyatékossággal élő ember vagy, egész életedet e falak között töltötted, ebben az otthonban nőttél fel, és a rokonaid közül nem látogat senki, de semmi mást nem tudok. Nem tudom, kik voltak a szüleid, miért döntöttek úgy, hogy lemondanak Rólad, miért hagytak a sorsodra magatehetetlen, sérült újszülöttként. Bánt-e valami, fáj-e valami, és ha igen, mennyire, csillapítható-e. Vannak-e hasonló gondolataid, érzéseid, vágyaid, terveid, mint nekem. Nem tudom, örök fényben éled-e az életed, vagy ellenkezőleg, az éjszakák váltják egymást végtelen monotonitásban a lelkedben. Hogyan élsz meg egy percet, egy órát, egy napot. Mert „minden, ami él, az egyenlő soká él”? Nézem elnyűtt, kopott pólódat, azon gondolkodom, örökölted-e valakitől, hányan hordhatták előtted, és hogy mennyi segítség kellett ahhoz, hogy reggel felvedd.

A lakóotthon folyosóján beállt a levegő, ablakot kellene nyitni, de ezzel éppen nem foglalkozik senki. Elmosolyodsz, fogsorod erősen hiányos. Két látszólag irányítatlan, da valójában céltudatos lépéssel előttem teremsz, és csontropogtató ölelésbe zársz. Szijjjja – recseged a hajamba. Lehet, hogy ez minden, amit mondani szoktál. Engem pedig azonnal elkap a szégyenérzet. Szégyen azért, mert bár felkészítettek arra, hogy Te másképpen éled az intimitást, másképpen értelmezed a fizikai közelséget, mégis váratlanul ér az ölelésed. És szégyen azért, mert első ösztönös reakcióm az elhúzódás lett volna. Mert megijesztesz.

 Aztán egy csapásra megváltozik minden.

Hirtelen megérzem, a lelkem legmélyéig hatol a felismerés, hogy éppen mit kapok Tőled. Mi az, amit nekem adsz. Nem pénzt, paripát, fegyvert, nem Gucci táskát vagy gyémánt karkötőt, nem. Ezeknél sokkal, fényévekkel értékesebbet: mert csak az érték, amit a sírba is magammal vihetek. Saját magadat adod nekem, mindenedet az utolsó molekuláig, ott vagy Te teljes valódban, időtlenül és végtelenül oldódunk fel ebben az ölelésben. Emberi lény ennél többet nem adhat a másik emberi lénynek. Mondhatnánk, hogy semmid nincs: se egészséged, se családod, se vagyonod. És ekkor döbbenek rá, hogy pontosan annyid van, mint nekem, vagy megfordítva, nekem van éppen annyim, mint amivel Te bírsz.

Ott van ebben a pillanatban, ebben az archaikus kapcsolódásban minden, amitől emberek vagyunk, közös múltunk, jelenünk, jövőnk, születésünk és halálunk, pumpáló szívünk és a bennünk keringő vér.

Hirtelen biztosan érzem, hogy mindent tudok Rólad. Mindent, amit csak valakiről tudni érdemes.

Elengedsz, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy megragadtál. Meglátsz valamit vagy valakit, eltávolodsz tőlem, inkább elbotorkálsz: többet nem is nézel rám. Én figyellek még egy darabig, és hullámokban törnek rám az érzések. Leginkább a hála. Mert én adni jöttem ide, remélem, sikerült is – de amit kaptam, az felbecsülhetetlen.

Te talán nem fogsz emlékezni rám, lehet, hogy már most sem emlékszel. Én viszont soha, de soha nem foglak elfelejteni, amíg élek.

A. I. Willis