Boldogságbúvárok

Mátyás király és a holt lelkek

Látszólag magányosan sétáltam a befagyott Duna jegén. A havazás már órák óta elállt, ám a jeges szél és a dermesztő hideg elvette a budapestiek kedvét a kíváncsiskodástól. Más körülmények között izgatottan sutyorászó tömeg figyelte volna a rakpartról minden lépésemet, hiszen irhabundás, lobogó hajú, kissé lányos arcú férfi ritkán ropogtatja bakancsával a jeget ott, ahol máshol a Budapestet kettészelő folyó sodorvonala szokott lenni.

Nem fogják elhinni, de rádiót hallgattam. Én. Zsebrádiót. A találmány maga nagyon tetszett, fel is csavartam kissé a hangerőt, ahogy elhaladtam a Margit-híd boltíve alatt. „Hosszú évek óta először befagyott a Duna. A meteorológusok értetlenül és aggodalommal állnak e nem várt esemény előtt” – recsegte a hang. „1838 márciusában a dunai jégzajlást pusztító jeges áradat követte…” Bosszúsan sóhajtottam, és mégis lekapcsoltam a kis szerkezetet. Természetesen nem lesz áradás. Nem pusztítani jöttem, hanem segíteni. Tisztítani.

Tudják, majdnem elkerülte a figyelmemet. Kis, bajuszos, ősz emberke, ki bottal segítette rogyadozó járását, és kisebbfajta kutya poroszkált a sarkában. A Margit-szigeten sétáltak, egészen a parton, óvatoskodva a csúszós úton. Már éppen elhaladtam volna mellette, mikor megpillantott, őszinte öröm kifejezése úszott az ábrázatára, összecsapta tenyerét, és odakiáltott:

– Uram, Te vagy az? Valóban Te vagy?

– Nem látlak rendesen, gyere egy kicsit közelebb! – Kiáltottam vissza, próba alá akartam vetni, bár a lelkem mélyén éreztem, hogy teljesen felesleges. Ismertem őt, régről és jól.

Az öreg lassan lebotorkált a jégre, először csak a bot végét húzta végig rajta, hogy mennyire csúszós, aztán óvatosan ránehezedett, először a jobbik lábával, aztán a fájóssal is. A kutya némi bizonytalankodás után követte, és lassan ott álltak előttem mindketten.

A halhatatlanság egyik áldása, hogy az élő ember kötött, csalóka érzékelése elveszti a korlátait. A fizika és a biológia börtönéből kiszabadulva olyasmit látok és hallok teljes, már-már profán természetességgel, ami Önöknek minden bizonnyal láthatatlan. Tudták például azt, hogy mindenkit buborékként vesz körbe önnön lelkének fénye? A tiszta szívűeké világos és ragyogó. A bizonytalankodók, sunyik, alattomosak szürkés légfelhőben járnak. A gonoszak arcvonásai elmosódnak a körülöttük terjengő fekete ködtől.

A rozzant öreg csillagként világított előttem, a tiszta jégfelület hatványozottan verte vissza szemkápráztató fényét. Kutyája szőre a legszebb aranyként tündökölt mellette, ahogy kényeskedve emelgette a mancsát a hidegben.

– Bocsáss meg – ingattam a fejem. – Azonnal felismerhettelek volna.

– Sose bánd, Uram – mosolygott a ráncos arc. – Hisz’ nem volt olyan nyilvánvaló. Aranyszőr ide vagy oda, a spániel mégsem bárány, nem igaz?

Nevettünk. Nagyon jól esett, mióta újra Magyarországon járok, még nemigen volt okom rá. Az öreg most átnézett a vállam fölött, és elkomorult.

– És velük mi lesz, jó uram?

Arcomra fagyott a mosoly, és szomorú küldetésem gondolata fájón nyilallt a lelkembe. Hátranéztem én is, és mögöttem a befagyott Duna jegén, némi távolságot tartva, több száz ember nézett velem farkasszemet. A járókelők számára minden bizonnyal láthatatlan volt e nagyobbacska csoport. Volt közöttük öreg, fiatal, asszony és férfi, bár, Istennek legyen hála, kisgyermek egy sem. Nyakkendősök és szakadtak, brókerek és utcaseprők, otthontalanok és gazdagok, képviselők és géplakatosok, első ránézésre mind különböző emberek. De két erős fonala a sorsnak elszakíthatatlanul egybekötötte őket: valamennyien magyarok voltak, és valamennyiük körül szürkésfekete, gomolygó köd úszott. Pillanatnyilag nem éreztek se örömet, se fájdalmat, arcukon a közöny tompa kifejezése, tekintetük üres és kifejezéstelen. Katonás rendben, mozdulatlanul álltak, némelyek teste kissé remegett a fagyos hidegtől. Magyarok voltak, de híján a tiszta szívnek és becsületnek. Bűnös lelkek. Az új Fekete Sereg.

Kényszerítettem magam, hogy ismét az öreg felé forduljak.

– Meg kell értened – Megacéloztam a szívem, és vele együtt a hangom is határozottabban csengett. – Most már nem úgy működik a világ, ahogy a mi időnkben. Régen egy kiadós lecke, okos szavak, meggyőzés segített volna jobbá tenni őket. Tükröt állíthattam volna eléjük, és értettek volna belőle. Ma már ez nem elég. Az égieknek kell dönteniük. Én csak összegyűjtöttem őket, fentről segítenek rajtuk.

Az öreg ránehezedett a botjára, és ráncolta a homlokát.

– Valamennyiükön segíteni fognak?

Nyeltem egyet, mintha ennyivel megszabadulhattam volna a gombóctól a torkomban.

– Nem – feleltem egyszerűen. – Van, akin már nem lehet.

Hallgattunk. Az aranyszőrű spániel mélázva, az öreg töprengve, a tömeg dermedten, jómagam görnyedten a vállaimra nehezedő lelki tehertől. Régi ismerősöm törte meg először a csendet.

– És mondja, Uram, nincsenek már elegen erre az esztendőre?

Újra hátrafordultam, hogy végignézzek a feketéllő seregen, de magam is tudtam, hogy mindezt csak ürügyképpen teszem, hogy ennyivel is elodázhassam az elodázhatatlant. Visszapillantottam az öregre, az őt körbevevő, amúgy is fényes buborékból szemei megértően, erőt adóan parázslottak rám.

– De, elegen vannak – feleltem, és most, hogy elhatároztam magam, valahogy egyszerűbbnek tűnt minden.

Az emberek felé fordultam, a sok sötét, kifejezéstelen tekintet kereszttüzébe, de ezúttal arcom az ég felé emeltem. Két karom hívogatóan szélesre tártam, a dunai szél eközben hidegen süvített, egyre vadabbul tépte hajkoronámat. Lehunytam a szemem, és elsuttogtam a megváltást kérő szavakat. „Én, Mátyás, a magyarok örök királya, a segítségeteket kérem, szentek és szellemek… Országomban eluralkodott a kapzsiság és a könyörtelenség, és túl kevés, messze túl kevés a becsületes szív és igazságos lélek. Halljátok meg szavaim hát, és segítsetek ennek a bűnös, rohanó kornak a gyermekein!” Még be sem fejeztem csendes imámat, mikor már éreztem a kavargó szél légbukfenceiből, hogy az égiek meghallották a magyarok királyát. Lassan eleredt a hó, én pedig még szélesebbre tártam karom a felhők felé, hogy hálámat fejezzem ki az isteni közbenjárásért. Kinyitottam a szemem. Az idei fekete sereg tagjai, kiket oly gondosan válogattam össze, vigyázzállásba dermedtek a szállingózó hópelyhek között. Azután elkezdődött. Először egy kalapos asszony kezdett rázkódni a második sorból, majd a szomszédja, és így tovább, míg az egész sereget egy emberként rázta egy földöntúli reszketés. Tehetetlen bábuként rázkódott a sok öntudatlan magyar a befagyott Duna jegén, egészen addig, míg az őket körülölelő sötét köd világosodni nem kezdett, buborékjaik egyre fényesebbek és fényesebbek lettek, mert a szentek és szellemek kirázták lelkükből a rosszat. Azok tisztultak meg leghamarabb, akik szívében még nem volt túl mélyre temetve a megbocsátás és az igazságosság. Immár fényes buborékban, egyesével hagyták el a folyót, hogy hazaérvén öntudatukra ébredve, jobb ember váljék belőlük.

Apránként elszállingózott a fekete sereg, és már csak négyen maradtak, egy üzletember, egy rablógyilkos, egy erőszakoló és egy asszony, ki még nem került szembe a földi törvényekkel, de szívéből teljes mértékben hiányzott a szeretet. Testük szüntelen, ritmusra rázkódott, talán hevesebben is, mint a többieké, mégsem világosodott az őket körülölelő, fekete pára. Számukra nem maradt reménysugár, elkésett a segítség.

Az öreg és én szomorúan figyeltük, ahogy egy reccsenéssel megreped talpuk alatt a jég, és fekete lelkükbe zárva egyenként elmerülnek a fagyos folyóban, anélkül, hogy bármi fájdalmat éreznének, illetve anélkül, hogy jó emlék élne róluk bárkinek a szívében. Bevégeztetett.

– Így a legjobb mindenkinek – sóhajtott a bölcs öreg. – Mikor jössz megint, Uram?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Ég Veled!

Elsétáltunk, ő jobbra, kutyástul, nehézkesen, én balra. Lépteim nyomán felolvadt a jég, és tavasz köszöntött a fővárosra.

A. I. Willis

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük