Történt, hogy egy baráti párral négyesben – a Fertőrákosi Kőfejtőben végigénekelt és végigfázott Budapest Bar koncert után – úgy döntöttünk, hogy a falu vendéglátóipari egységének vendégszeretetét élvezve napzáró italok konzumálására adjuk a fejünket.
És így is lett. Hamarosan egy ígéretesnek tűnő kocsmában találtuk magunkat, fel-felsikoltó faszékekre eresztvén le megfáradt porhüvelyünket, sok más helyi porhüvely (értsd: félig vagy teljesen kapatos törzsvendég) alkoholgőzös társaságában. És az étlapot kézbe véve… megtörtént a csoda!
Azt mondják, sosem lehet látni kívülről, melyik kagyló rejti a legszebb gyöngyöt. Amikor beléptünk a nyolcvanas évek menzájának illatkészletét, illetve egy fából készült kerti szauna hangulatát és hőmérsékletét idéző intézménybe, még nem sejtettük, hogy itt fellelhető az a titok, amire filozófusok, pszichológusok, festők, írók, költők, szexuál- és párkapcsolati tanácsadók (túl) népes hada, illetve Kovi, a pornóproducer mindezidáig képtelen volt rátalálni. A desszertek között tudniillik a következő szerepelt:
L’amour chaud. Maga a forró szerelem, az az érzelmi és érzéki csúcskavalkád, amiért élni érdemes. Nem elég, hogy egyszerűen étlapról megrendelheted, még olcsó is, a hülyének is megéri. És nem elég, hogy olcsó, még fagyi és málnaöntet is jár hozzá. Mondjuk az nem világos, hogy előtte, utána, vagy közben…?
Szívem hevesen zakatolt, tenyerem nyirkos lett, ezerrel száguldoztak fejemben a gondolatok. Teljes valómban átéreztem a helyzetem súlyát, ahogy közeledett a rendelés pillanata. Vállalom-e, hogy megváltom 690.- forintért a forró szerelem titkát – amely elixír és kriptonit is egyben –, hogy igeként hirdetve felszabadítsak vele minden szomorú, magányos szívet?
No de mi jöhetne a forró szerelem után, mit rendelhetnék még? Boldog életet gazdagon, szalonnás bőségtekerccsel, mosolygós burgonyával, pikáns mártással, ropogós salátával? Ugyanitt nyugodt öregedés, szikkasztott paradicsommal előjegyezhető. Végül akár megfejelhetném az egészet egy békés halállal, félig átsütve.
Kövezzetek meg, de csak egy martinit kértem. És nem, nem azért, mert megrettentem a kihívástól. Inkább azért, mert elképzeltem azt a jelenetet, amikor remegő hangon, de magamban eltökélten elrebegem, hogy márpedig forró szerelmet szeretnék, de tüstént (meg egy szénsavas vizet), a kocsmárosnő pedig biggyedő szájjal, lekicsinylően végigmér, és csak ennyit közöl megvetően: elfogyott.
De leginkább azért nem, mert sokkal jobban hiszek a házi, otthoni módszerekben, mint az előgyártott, instant megoldásokban. Hiszen én ezt a titkot már régen megleltem, és nem kellett érte a kőfejtőnél balra, a kisközértnél jobbra fordulni.
Aki még nem talált rá, az fel ne adja! Addig is ITT egy hasonló recept. 😉
